A napokban jelent meg A. D. Coleman és társainak több évnyi kutatómunkáját feldolgozó cikke, mely Robert Capa ikonikus D-Napos fotói köré felhúzott mítoszvárat vette célba. Ez azóta felrobbantotta az internetet, miközben nem is tudunk igazán meglepődni az állításokon.

Ahogyan az eredeti történet szólt

A magyar fotós 1944. június 6-án reggel az első hullámban érkezett Normandiába az amerikai partraszálló erőkkel az Omaha kódjelű partszakasz Easy Red szektorába. Itt egészen a szárazföldig evickélt ki hullák, kiégett harcjárművek és süvítő lövedékek között. Ezalatt elkattintott 4 tekercs filmet, majd egy pánikroham által vezérelve visszamenekült a csatorna túloldalára Angliába.

Egy futárral elküldette Londonba a Life magazin szerkesztőségébe a tekercseket, ahol személyes jó barátja, a lap képszerkesztője John G. Morris kapta meg őket. Mivel a leadási határidő már nagyon a nyakukon volt, leküldették a laborba a fotókat, ahol egy 15 éves, tapasztalatlan technikus fiú Denis Banks vette kezelésbe őket. A fiú azonban túlságosan izgatott volt és a szárítókamra ajtaját becsukva felejtette, így a felforrósodott levegő miatt a tekercsekről az emulzió leolvadt, mindössze 11 képkocka maradt többé-kevésbé épségben, de ez már elég volt ahhoz, hogy ikonná váljanak és Robert Capa végleg bevésse nevét a történelembe.

Az egész egy baromság?

Vegyük át a tényeket: A partraszállás valóban kemény és embert próbáló feladat volt. Robert Capa tényleg partra szállt azon a reggelen, a jelölt helyen és fotózott is, majd visszatért Angliába, ahol futárral beküldette a Life szerkesztőségébe a tekercseket (de nem négyet, hiszen köztük voltak az előkészületeket és az átkelést megörökítő tekercsek is).

De akkor mit is állít A. D. Coleman dióhéjban?

  • Capa az Omaha partszakasz egyik leggyengébben védett részén ért szárazföldet, ahol a partraszálló erők a legkisebb ellenállással találkoztak és nem hullahegyek, kiégett roncsok között kellett a partot elérni (veszteségek persze voltak).
  • A fotós valószínűleg nem az első hullámban ért partot, hanem kicsit később és 15-20 percig maradhatott.
  • Nincs rá bizonyíték, hogy Capa tényleg pánikrohamot kapott, valószínűbb az, hogy ő akart lenni a legelső fotós, aki publikálhatja a felvételeket, mert tudta jól, hogy ezek válnak majd ikonikussá a történelemben. Azt nem tudhatta, hogy a többi fotósnak a felvételei javarészt odavesznek a zűrzavarban.
  • Nincs rá bizonyíték, hogy Londonban tényleg megtörtént a sötétkamrás incidens a kidolgozás során. Csak a partraszállást közvetlenül megörökítő tekercsekről szól a legenda a leolvadt emulzióval, de a többinek a kidolgozása rendben ment.
  • Ilyen jellegű baleset eleve meg sem történhet, nem tud így leolvadni az emulzió a Kodak Super-XX filmről (amit Capa is használt) és a szárító kamra ajtaját nem véletlenül hagyják csukva, annak csukva is kell lennie a szárítás alatt, hogy a szálló por és egyéb szennyeződések ne ragadhassanak a még nedves filmre.
  • Bár ez nem Capa hibája, de a fotók alá a Life szerkesztői olyan képaláírásokat tettek, melyek történelmileg pontatlanok. Ilyen például az, hogy a fotókon látható nagy vas akadályok köré gyűlt katonák valójában nem fedezéket kerestek az ellenséges tűz elől, hanem az akadályok felszámolásán dolgoztak, nekik kulcsszerepük volt a partraszállás sikerében és éppen az Easy Red szektorban sikerült a feladatot a leghatékonyabban véghez vinniük, köszönhetően a viszonylag gyér ellenséges tűznek. Itt Capa felelőssége leginkább abban állt, hogy nem mellékelt a fotókhoz jegyzeteket.
  • A mítosz építésében évtizedeken át benne volt mindenki Capa környezetéből, így John G. Morris vagy éppen testvére Cornell Capa is, ami a fotós 1954-es halála után sem hagyott alább. Morris egyébként pár éve a vádak felmerülésekor kihátrált a sztoriból, mondván ő nem ért a fotózás technológiájához, csupán képszerkesztő és elképzelhető az, hogy a kérdéses tekercseken tényleg nem volt semmi és talán mégsem a balhét elvivő technikus fiú hibázhatott.
  • Már az is furcsa, hogy a történelem egyik grandiózus hadműveletét megörökítő tekercseket egyáltalán bárki rábízná egy kevés tapasztalattal bíró technikusra.

Most akkor meglepődünk?

Robert Capa egész életútjára jellemző az önellentmondás, sokszor aposztrofálta magát nagy dumás mesélőként és személyes ismerősei is gyakran nyilatkoztak róla így. Coleman a kutatómunkája során többször hivatkozik Capa önéletrajzi memoárjára (Kissé elmosódva – Slightly out of focus), holott erről maga a fotós írta ajánlójában a következőket:

„A ​valóságot megírni mindig nagyon nehéz, így hát az igazság kedvéért megengedtem magamnak, hogy néha egy kicsit túllépjek rajta vagy egy kicsit eloldalazzak mellette. Ennek a könyvnek minden eseménye és szereplője a képzelet szülötte, de van valami köze az igazsághoz is.”

Ebben a könyvben keverednek az önéletrajzi elemek a fikcióval, így komoly hiba erre véresen komoly memoárként tekinteni. Coleman vádjai is elsősorban John G. Morris és Cornell Capa felé irányulnak és nem a fotósra zúdítja a teljes felelősséget, de amikor őt vádolja, főleg az ebben a könyvben elhangzott állításokat támadja.

Valószínűbb az a narratíva, hogy Robert Capa annyira vissza akart sietni Angliába még lapzárta és a többi fotós előtt, hogy végül egy egész tekercs filmet sem fotózott el a parton, miközben a sötétkamrás balesetről szóló sztori leginkább csak a londoni irodában született, Life felé szolgáltatott magyarázat volt, hogy miért nem jött össze még egy tucat használható fotó sem a D-Napról. Kérdés, hogy ezt maga Capa találta-e ki vagy csak igyekezett megfelelni a mítosznak azzal, hogy magáévá tette.